„Mindenütt a nép nyelvén kell elmondani a könyörgéseket, hogy azokat az egész gyülekezet közönségesen megérthesse…”

Luther és Melanchthon ösztönözte a német oktatást. Az egyház és a társadalom megújításának legfontosabb eszközei az anyanyelvű prédikáció, a nyomda és az iskola voltak. A nemzeti nyelvű liturgia, a kátétanítás, a bibliafordítások, a különböző nyomtatványok és az iskoláztatás révén a reformáció a nemzeti kultúrák kibontakozásának táplálója lett.

Luther fellépése nyomán – a könyvnyomtatás segítségével – viharos gyorsasággal terjedtek el a reformáció hitvallási alapelvei, amelyek szerint a bűnös ember egyedül hit által, Isten kegyelméből, kizárólag a Szentírás alapján és Jézus Krisztus érdeméből üdvözülhet. Azaz Sola Fide! Sola Gratia! Sola Scriptura! Solus Christus! Ha Krisztus érdeme mindenre elég, nincs szükség a szentek közbenjárására és a papság üdvösségközvetítő hatalmára sem. Minden egyszerű hívő keresztyén felelős az egyházért!

A reformáció századának jelentős magyarországi iskolaszervezői (Bártfától Debrecenen át Brassóig) Wittenbergben tanultak. A 16. században ezer magyarországi hallgató látogatta az egyetemet, közülük 430-an voltak Melanchthon tanítványai. Többeket a házába fogadott, a magyar diákok egyesületével (a wittenbergi magyar coetussal) rendszeres kapcsolatot ápolt, így kiérdemelte a Magyarország Tanítója nevet is.

A strassburgi Johannes Sturm megalapozta a klasszikus európai gimnáziumok szellemiségét. Valentin Trotzendorf goldbergi iskolájában római minták alapján, a latin nyelv kizárólagos használata mellett szerveztek „diákköztársaságot”, azaz coetust, melyben az alsóbb osztályok tanulóit a legkiválóbb főiskolai hallgatók tanították prae­ceptorként.

Luther és Melanchthon egyeteme az euró­pai tudomány egyik legfontosabb műhelye volt a 16. században. A reformáció továbbvitte és „a hit kára nélkül” virágoztatta a humanista tudományt, rendszerezett gondolkodásra, választékos beszédre nevelt, és a forrásokhoz való visszatérést sürgette. A reformátorok fő forrása maga a Szentírás volt. „Jobb embernek a forrásból inni, hogysem a folyásból.” (Károlyi Gáspár)

A külföldi egyetemjárás (latinul: peregrinatio aca­demica) a magyarországi egyetemek hiányának pótlására kezdődött a középkorban. A 16. században a hazai protestánsok eleinte a legtöbben a reformáció egyetemére, Wittenbergbe iratkoztak be. A század végén a nem lutheránus diákok Wittenbergből történő kizárásával virágzott fel a heidelbergi magyar peregrináció. Itt jelent meg a magyar reformátusok mai napig szimbolikus könyve, a Heidelbergi Káté, itt tanított David Pareus és Martin Opitz, itt működött egy ideig Szenczi Molnár Albert is. A város 1622. évi ostroma után a németalföldi és a svájci akadémiák felé indultak református diákjaink.

1526 és 1789 között legkevesebb 25 ezer, külföldi egyetemre beiratkozó magyar diák­kal számolhatunk, a legfontosabb protestáns célországok a Német-római Birodalom, Németalföld, Svájc és Anglia voltak. Melanchthon, David Pareus, Gisbertus Voetius, Johannes Cocceius, Jacob Christoph Beck professzorok vagy a Bernoulliak előadásait a német ajkú, valamint a cseh, lengyel, flamand és skandináv diákok társaságában hallgatták a magyarok. Kapcsolataikról a peregrinációs albumok (album amicorumok) bejegyzései tanúskodnak.

A peregrináció hatására a hazai értelmiségiek megismerkedhettek a legfrissebb tudományos eredményekkel és könyvekkel megrakodva tértek haza, hogy a megszerzett tudásukat itthon kamatoztathassák. Az évszázadok során alig néhány peregrinusunk telepedett le külföldön, a többség az itthoni szolgálatot választotta. Útjuk során kapcsolatokat alakítottak ki nyugat-európai kollégáikkal, amelyeket levelezés útján tartottak fenn gyakran életük végéig. Így jutottak friss hírekhez, intézték a kollégiumok és líceumok ügyeit, rendeltek könyveket és taneszközöket, s egyengették a következő generációk egyetem­járását.

A Luthert követő magyarországi német nyelvű pol­gárság igen korán létrehozta a maga iskoláit Erdélyben és a Felvidéken. Reformá­toraik az egyházszervezet átala­kítása mellett az oktatásra is gondot fordítottak, sorra alakították át a középkori városi iskolákat humanista szellemben. A bártfai Leonard Stöckel és a brassói Johann Honter kapcsolatban álltak Lutherrel, Melanch­thonnal és Bugenhagennel.

Johann Honter (1498–1549) 1520-ban iratkozott be a bécsi egyetemre, öt évre rá szerzett magisteri fokozatot, 1530-ban már a krakkói egyetemen tanított. Bázelben a legjobb nyomdászműhelyekben, Hieronymus Frobeniusnál és Heinrich Petrinél sajátította el a nyomdászatot és a fametszés művészetét, hazatérve ő nyomtatott elsőként térképet Magyarországon. Erdély szászok lakta részét is ő ábrázolta először földabroszon. 1533-tól a humanista városi iskola rektoraként, 1539-től lelkészként működött Brassóban.

Honter 1539-ben megalapította nyomdáját, az ehhez szükséges papírmalmok létrejöttében is segédkezett. 1544-ben Brassó vezető lelkésze lett. A működési szabályzatával (Constitutio Scholae Coronensis, 1543) újjászervezte az iskolát, létrehozta jeles könyvtárát. Tankönyvkiadásai között latin nyelvtan, retorikai munka és klasszikus auktorok szövegei (Arisztotelész, Seneca, Cato) is szerepelnek. Legnépszerűbb munkája, a Rudimenta cosmographica az egész akkor ismert világot bemutatta, a tanulhatóság megkönnyítésére versbe szedve készült. Másfél évszázad alatt Európa-szerte 126 teljes vagy részleges kiadása jelent meg.

Honternek komoly szerepe volt a környék (a Barcaság) evangélikussá való áttérítésében, az autonóm egyházszervezet kiépítésében, új egyházi rendtartásáról (Kirchenordnung, 1547) Luther és Melanchthon is elismeréssel nyilatkozott. A szász egyetem (latinul: universitas saxonum), az erdélyi németség egyedül az uralkodónak alárendelt önkormányzati szerve 1550-ben elfogadta Honter rendtartását. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében.

„Amely gyermekek, mind atyjokkal együtt a scholát megvetik, szamártemetések légyen.” (Kocsi zsinat, 1713)

A reformátorok a kezdetektől szorgalmazták a népoktatást. Már az 1562-es Debrecen-egervölgyi hitvallás hatósági kötelességként említi az iskolák gondozását, majd az 1567-es debreceni zsinat előírta az egyházlátogató esperesek iskolaellenőrzési kötelességét. Debreceni Ember Pál szerint a 17. század elején már ugyanannyi református iskola működött, ahány egyházközség. Rezik János evangélikus Gymnasiologiája is hasonló tendenciára utal. A protestáns iskolák jelentős számbeli fölénye (a 16. század második felében) elsősorban a felekezeti arányokról tanúskodott. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az országban, az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk csak ott létesített községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek.

Kisebb falvakban a javadalmakat a lelkészi és tanítói teendők együttes ellátásáért adták, a prédikátor a „mestert” a magáéból fizette, ugyanakkor a tanítónak (kántortanítónak) templomi szolgálata is volt. Nagyon gyakori, hogy a diákok peregrinációjuk előtt ún. „akadémikus rektorként”, mások lelkésszé szentelésük előtt tanítottak két-három évet.

Az elemi iskolák és kollégiumi alsó tagozatok regulái a szépírásra, a számtani alapműveletekre, Európa országainak vázlatos ismeretére, zsoltáréneklésre, bibliai, vallási és erkölcsi ismeretekre, illetve a klasszikus műveltség egyes elemeire korlátozódtak – gyakran verses memoriterek alkalmazásával. Az írni-olvasni tanító elemi iskolai tankönyvek a vallási tudnivalók bevésésében is segítettek. A protestáns iskolákban a vallási ismeretek többségét a falusi (vernacularis) kisiskolákon túl is anyanyelven oktatták, de mindez nem vonatkozott a magasabb évfolyamok teológiai tárgyaira.

Az „ország iskoláinak” azokat az alsó, közép- és felső tagozattal rendelkező protestáns kollégiumokat nevezték, amelyek a saját egyházkerületükön kívül is gyűjthettek támogatást. Ezek az „anyaiskolák” tananyagukat, szellemi hátterüket tekintve folyamatos kapcsolatban álltak Nyugat-Európa egyetemeivel, meghatározták egy-egy régió művelődését, „partikuláikat” (fiókiskoláikat) az általuk képzett rektorokkal és tanköny­veikkel is befolyásolták. Református vonatkozásban csupán Debrecen működhetett megszakítás nélkül, de egyes korszakokban országos hatású volt Sárospatak, Gyula­fehérvár, Pápa és Nagyenyed is. Evangélikus vonatkozásban kiemelkedett a filozófiai és teológiai tagozattal rendelkező Eperjes, Sopron és Pozsony, de Lőcse és más városok is kiváló iskoláikról voltak ismertek.

A központi iskolákat a gyülekezetek adakozásából tartották fenn. Komoly szervezést igényelt, hogy évről évre a (tógás) felsős diákoknak kellett gondoskodniuk aratás és szüret után az adományok begyűjtéséről és beszállításáról (supplicatio). A feladat nagy felelősséggel járt, alapos ország- és népismeretre nevelt. Nagyobb egyházi ünnepeken a kollégiumok legátusokat küldtek a gyülekezetekbe prédikálni, melynek fejében a hívek adományának egyik részét a kiküldött, másik részét a kollégium kapta.

A nagydiákokat versenyre késztette az iskola, önállóságra a „tanítva tanulás”, mert a professzorok csak az akadémiai tagozatokon oktattak, az alsóbb szinteken a legtehetségesebb diákok közül válogatott publicus és privát praeceptorok (osztálytanítók és magántanítók) működtek. A kollégiumi diákság, a „coetus” (vezetői a senior és a contrascriba) generációkon át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte a tanulmányi, gazdasági- és fegyelmi ügyeit.